elmélete, miszerint a múltban űrlények látogatták a földet, akiknek a prehistorikus ember rendkívüli teljesítményeit is tulajdonította, érdeklődéssel olvastam a földönkívüliek látogatásáról szóló érvelését. Igaz, soha nem tudott meggyőzni és egy percig sem hittem, hogy az emberi tudás és teljesítmény földön kívüli látogatóktól származik, de az ötlet izgalmas volt és sok megoldatlan rejtélyre hívta fel a figyelmet. Ma már azt is tudni vélem, hogy Däniken elmélete egy bizonyos, korunkra jellemző világszemléletből fakadt mely a társadalom helyett az egyént helyezi a gondolkodás középpontjába. Világnézet melynek lényege a szekularizáció és az individualizmus. Ha figyelembe vesszük, hogy az emberiség minden jelentős teljesítménye a transzcendens által ihletett kollektív alkotás, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy szekularizált és individualista szemléletből kiindulva, nem lehet az emberiség kultúrájának fejlődését és csodálatra méltó teljesítményeit kívülállók beavatkozása nélkül elképzelni. A két szemlélet között az a lényegi különbség, hogy a szekularizáció a transzcendenst űrlényekkel helyettesíti illetve az emberiség nem, mint teremtő erő, hanem mint idegenek eszköze vesz részt a fejlődésben. És még egy jelentős tény, a legtöbb nagyszabású maradandó teljesítmény nem az egyén, hanem a közösség műve. Ez utóbbit igen nehéz a modern, individualista ember szempontból értelmezni illetve megérteni.
Aki azt állítja, hogy például a régmúlt egyes építészeti vagy más teljesítményeinek megvalósításához az emberi hit, tudás és akarat nem volt elegendő az valóban nincs tisztában saját fajtája képességeivel. Az emberi képesség határainak a megítélésében tévedés lenne a mai szekularizált ember látszólagos tulajdonságaiból és képességeiből kiindulni.
Bizonyára mindenki szembesült azzal a gondolattal, hogy háborút, ínséget, haláltáborokat megjárt déd és nagyszüleinket a túlélés kényszere olyan teljesítményekre késztette melyekre magunkat nem tartjuk képesnek. Minél mélyebbre távolodunk a múlt homályába annál nehezebben tudjuk megérteni eleink figyelemre méltó teljesítményeit, akiknek nem állt rendelkezésére sem villamos áram, sem számítógép sem korszerű erőgépek sem gépkocsik vagy éppenséggel műholdak mégis képesek voltak külső segítség nélkül egyedülállót és utolérhetetlent alkotni. Szánalmasan naivaknak tűnnek azok az érvelések melyek egyes emberi alkotásokat űrlények művének vagy űrlények segítségével előállítottnak tulajdonítanak. Legyenek ezek a mai szemlélő számára bár milyen elképesztő és megmagyarázhatatlan tárgyi vagy szellemi alkotások a maga idejében mindennek megvolt az értelme, magyarázata és indítéka legfeljebb feledésbe merült és mai tudásunk szerint már nem értelmezhetőek. De amint megértjük a kor társadalmának szellemét megvan a kézenfekvő magyarázat a megfejthetetlen rejtélyekre is. Ez majdnem ugyanaz a jelenség, mint amikor egyik ifjú városi rokonom el sem tudta képzelni, hogy a kacsa egy hápogó, repülő madár, lévén, hogy mindíg csak tálalva, sült állapotban látta.
Genetikailag bizonyított tény, hogy a ma oly sikeres emberi faj fejődése korai szakában nem egyszer került végveszélybe, a kipusztulás határára. Valahogy mégis mindig sikerült a kritikusan alacsony egyedszámot növelni, fajként nem csak megmaradni, hanem domináns fajjá válni. Ez a szokatlan túlélési képesség olyan rendkívüli adottságokat és alkalmazkodó képességet igényelt melyről ma csak feltételezéseink vannak. Ez a jelenség bizonyára annak az eredménye, hogy az evolúció az embert nem különös fizikai tulajdonságokkal, hanem értelemmel látta el. Tulajdonság mely nem csak védelmet nyújtott a természet erőivel szemben, hanem azok legyőzésére is alkalmassá tette. Az ember tehát kritikusan alacsony egyedszám mellett, kvázi képes volt saját magát újrateremteni, megteremtve ezzel saját maga isteni mivoltát, melyet sokkal később szellemi projekcióban istenekben, később istenben személyesített meg. Ezzel az eszmefuttatással arra akarok utalni, hogy az ember a túlélési kényszertől hajtva, törzsfejlődése korai szakában elképzelhetetlen mennyiségű elementáris tudást, készséget, képességet halmozott fel. Ez a folyamat bizonyára összefügg a koponyatérfogat fokozatos növekedésével. Az ingerek feldolgozásából származó elsődleges szellemi tevékenység hozzájárult az agytérfogat növekedéséhez a megnövekedett térfogat pedig egyre bonyolultabb képességek kialakulására teremtette meg a lehetőséget. Ez egy önmagát serkentő, gerjesztő és duzzasztó folyamat. Nemhiába, az antropológia az emberi evolúciót a koponyatérfogat illetve az agytérfogat növekedéséből vezeti le. Ez a fejlődési spirál valami ahhoz hasonló, mint korunk közgazdászati gondolkodásában a növekedési kényszer. Csupán az a kérdés marad nyitott, hogy meddig lehet folytatni a növekedést, mikor fog az így felfújt buborék kipukkadni.
Az ember esetében a buborék a háborúk, világégések alkalmával pukkadt ki, melyek egyben katalizálták a további fejlődést is. De azt is mondhatjuk, hogy a buborék optimális méretét nem lépte át csupán tartalma változott. Az viszont tény, hogy az emberi faj a társadalmi és civilizációs fejlődés során számos eredeti és elementáris képességét elveszítette egyszerűen, azért mert ezeket már nem használta és kialudtak. Azt pontosan tudjuk, hogy a nem használt szervek elsatnyulnak. Ugyanez vonatkozhat a képességekre és a tudásra is. Ebből adódhat az az értetlenség, amivel a piramisok vagy más annál is régebbi gigantikus építményeket vagy más emberi teljesítményt szemlélünk. Minden generáció sajátmagából indul ki és ezért nehéz megérteni a korábbi korok szellemét és teljesítményeit.
